A szereplők nem kitalált emberek, a valóságos személyekkel való bármilyen hasonlóság nem a véletlen műve.
A családi vállalkozás az ember „édes gyermeke”. Óvja, félti, vigyázza, dédelgeti, nevelgeti, kíséri a fejlődését, öröm és bánat, siker és kudarc, mikor hogy. Ha a családi cég növekedési pályára lép, alkalmazottakra van szükség. Egyre többre. A tulajdonosok mindent megtesznek a siker érdekében, sokszor még annál többet is.
A cég
Tulajdonosok: a két szülő. Dolgoznak: a szülők, családtagok és más, a családhoz nem tartozó alkalmazottak. Nincs HR, IT, pénzügy, ez tényleg egy kis családi vállalkozás. A tulajdonosok mindent maguk intéznek és tartanak kézben. Nincs hangos szó, nincs intrikus kolléga. És vannak szabályok, amiket be kell tartani.
Kijelentések a jó hangulatú felvételi interjún
- „Nem kell felelősséget vállalnod semmiért, azt átvállaljuk helyetted mi.”
- „Nagy hangsúlyt fektetünk a szakmai fejlődésedre, ez a mi érdekünk is.”
- „Modern, minden igényt kielégítő munkakörnyezetet biztosítunk számodra.”
- „Veled hosszú távra tervezünk.”
- „Családi cég vagyunk, családias hangulattal.”
A mindennapok valósága
A cégnek egy e-mail fiókja van, mindenki mindent lát. A bejövő levelek valamelyik családtagnak szólnak, az ügyfelekkel kizárólag a család kommunikál. Az alkalmazott neve sehol sem szerepelhet, minden dokumentumon, még az e-mailen is amit az alkalmazott ír helyettük, valamelyik családtag neve és aláírása látható. Kiküldés láttamozás után. A személyes postafiókkal csak a baj van. Egyrészt az e-mailt továbbítani kellene irodán belül, az meg ugye a szomszéd helyiség, vagy másik asztal. Micsoda hülyeség. Másrészt az ügyfél megszokná, hogy nem a családdal van napi munkakapcsolatban, és bizalmi viszony alakulna ki. Egy bizalomra épülő munkakörben. „Hát hová vezetne ez, nem igaz, Mrs. Lipton?” Ez a felelősség teljes körű átvállalása.
A munka jellege igényelné a közvetlen kapcsolattartást az ügyféllel, gyors döntésekre van szükség. Számos késedelem után, melynek nem az alkalmazott az oka, hanem a folyamat és a nem létező bizalom, kapható külön engedély a családtól, hogy néhány ügyfél előre meghatározott esetben és koreográfia szerint megszólíthatják az alkalmazottat és viszont. A beszélgetésről be kell számolni.
Az alkalmazott nem lehet proaktív. Minden reggel a család osztja ki a feladatot, és éberen figyelnek minden mozdulatot. Ha az alkalmazott magától látja mi a teendő és úgy, hogy nem szól belekezd, tettenérés esetén kérdés jő a szemfüles családtagtól: „Mit csinálsz? Mutasd csak légy kedves!” – majd elveszi a munkát, és átadja egy másik alkalmazottnak, vagy megtartja magának és nekiáll. Elölről. A hatékonyság jegyében. Az alkalmazott nem dönthet, a munkakörével összefüggő egyszerű kérdésben sem. A döntés családi privilégium. Javaslatot se tegyen, feladata annyi, hogy a meghozott döntéseket kérdés és gondolkodás nélkül végrehajtja. Nincs kockázat, nincs felelősség. Megmondták. A gondolkodó alkalmazottat a család nem nézi jó szemmel, minden nem tőlük származó javaslat hamvába holt. Partvonalról kéretik nem beszólni. Próbálkozás esetén: „Jó ötlet, de tudod, Mi így szoktuk.” Ez a status quo.
Az alkalmazott szakmai fejlődése annyi, amennyit beletesz: olvashatja a szakirodalmat a szabadidejében. A kötelező továbbképzést kérelmeznie kell. Az engedélyt a család duzzogva adja meg: „Tényleg nincs hétvégi időpont?” Nincs, az alkalmazott kiesik a munkából. Majd lecsúsztatja. Miközben továbbképzés nélkül nem dolgozhat.
Tilos a telefonálás és az internet, kizárólag munkavégzés céljából tehető meg. Nincs ezzel gond, a szabály vegytiszta. Csak hát az alkalmazott azért lett tagja online szakmai csoportnak, mert beletették, hogy ott választ kapjon azokra a kérdésekre, amiket rajta keresztül a család oda feltesz. Ugyanakkor ez mégsem munkavégzés kategória, ez privát tevékenység, így tanul, kéretik ebédidőben intézni. De inkább otthon nézze majd meg. Ezért az alkalmazott saját érdekében önállóan tájékozódik. Jogszabály változás esetén – ezen a területen gyakori -, vegye észre és ossza meg reggel, mi történt éjjel a nagyvilágban. Ezeket tudni kell, ezért fizetik a szaktudását, legyen kedves minden ismeret birtokában, napra készen érkezni. Szakhatósági oldalakat böngészni, vagy a közlönyt munkaidőben? „Hegyekben áll a munka….Ejnye drágám, nincs most erre időnk„.
Az alkalmazott hozzon saját tollat, ha írni akar. Az irodai eszközök minimálisan állnak rendelkezésre, a tűzőgép nem tűz de közös, extrákat, mint például jegyzettömb vagy füzet a tárgyalásokra, saját zsebből finanszírozza. Az irodában található papír nem jegyzetelésre való, akkor sem, ha a sok nyomtatás miatt eltartanak egy komplett papírgyárat. Az eseményeket az alkalmazott saját naptárában tartja nyilván, az egy postafiókon és a szakmai alkalmazáson kívül csak ügyfélmappák érhetők el a számítógépén. Kell ennél több? Ugye hogy nem, mikor a feladatot így is el lehet végezni.
Az irodahelyiségekben, ahol munkavégzés folyik, mindegyikben ül egy családtag is. Nagy a család és a bizalom. A munka nyitott ajtók mellett folyik. Beszélgetés nélkül, hogy ne zavarja semmi a dolgozót. Egyébként is miről beszélgethetne egy családtag az alkalmazottal? Hát az előtte lévő feladatról. A magánéletet ezért hívják úgy, hogy magán, mert az senki másé. A családéhoz az alkalmazottnak nincs köze, az alkalmazotté meg nem érdekli a családot. A munka – magánélet egyensúly úgy valósul meg, hogy nyolc óra munka alatt nem említhető ilyen jellegű téma. Az csak megzavar. Hogy otthon kell szakmailag tájékozódni? Az meg a magánügy. Így telnek a napok, a nyolc óra szinte néma csendbe burkolózva. Ha az alkalmazott családtag nélkül marad az irodában, szabály szerint nyitott ajtónál dolgozhat tovább. Zárva csak a tárgyaló ajtaja lehet, az viszont mindig. Ügyféltárgyalás családtag nélkül kizárt, alkalmazott felügyelettel mehet a tárgyalóba, beszélgetés alatt hallgat és figyel, mert éppen fejlődik. Ha szakmai véleménye van, azt ne az ügyfél előtt, mert azt a látszatot kelti, hogy a tulajdonos nem érti a dolgát. Utána pedig: „Miért nem mondtad, szívem?”
Home office a család szerint értelmezhetetlen. Így van ez akkor is, ha a munka jellege alapján e tevékenység internet kapcsolat birtokában bárhonnan és bármikor végezhető. Ezen a területen nagy- és kisvállalkozások akár kontinenseket, de minimum fővárosi kerületeket átívelő módon dolgoznak, itt viszont nincs digitális megoldás. Az a biztos, amiről írás van papíron, eredeti példányban, a biztonság kedvéért ugyanaz másolatban, sorban a polcokon elvágólag, dossziéba rendezve. Ha valaki pdf-et küld, vagy generálja a rendszer, azonnal nyomtatva. Posta van és boríték bélyeggel, ajánlott levél ha nagyon kell, futár élet-halál esetén, de ne legyen drága. A/4-es – nem Audi – jár befelé és kifelé, az ügyfelek ha itt akarnak dolgoztatni, ezt tudomásul kell, hogy vegyék. Ezért is dolgoznak többekkel hosszú évek óta. Újak akkor jöhetnek, ha ezt elfogadják. Jönnek, van akinek így is jó, meg nem is túl drága. „A kliensek az állandóságot és a biztonságot szeretik”, hát még a család. A mai modern megoldások bevezetése kizárt. Egyrészt a digitális megoldásba történő befektetés drága, nem is másnap térül meg, ingyen nem adják, így kidobott pénz. Ráadásul el is romolhat. Újat tanulni? „Értem én, de erre nincs se idő se energia, annyi itt a papírmunka.” Patthelyzet. A család régimódi, de így is biztos lábakon áll, sőt cölöpökön. Másrészt a távoli munkavégzéssel az alkalmazott kikerülne a kitüntető és mindenre kiterjedő figyelem alól, mert szerintük az alkalmazott akkor dolgozik, ha szemmel jól látható, fizikai jelenléte tapintható. Szaga azért ne legyen. Egyébként is, a home officeban végzett munkát lehetetlen ellenőrizni, „Ki tudja mivel foglalkoztok közben?„. Egyenes beszéd.
Azért vannak próbálkozások. A COVID-19 kitörésekor az első ijedtségre beszerzésre kerültek laptopok, melyeket a család ünnepélyes keretek között bemutatott a tárgyalóban. Majd rögtön másnap eltette azokat egy szekrénybe. Otthon az esti vacsoránál arra a jutottak, hogy a vírus csak nem száll az alkalmazottra, járjon inkább be. Laptopra így már senkinek nincs szüksége, köszönték a részvételt, a közös örömöt: „Lehet ezt egy picit elsiettük, meglátjuk mi lesz.” Többet nem is fordult elő, maradt a PC.
Az alkalmazott a járvány kitörésekor kettő darab egyszer használatos maszkot kapott, melyet ügyfél jelenlétében köteles viselni. Ha elhasználódik, tehát két nap múlva, saját érdekében szerezzen be magának. Megtörtént. Fertőtlenítőszert is vigyen be, mert „A békávén mindenféle ember utazik, nem is gondolnátok, mit elkaphattok ott, mi meg ugye kocsival járunk„. A család saját hatáskörben fertőtleníti magát. Az ügyfél is, legyen nála hatóanyag kis flakonban, vagy törlőkendő. „Elnézést Bélám, épp kifogytunk”.
Az irodában nincs szervezett takarítás, az egy drága szolgáltatás. Ha partner érkezik, előtte egy családtag saját kezűleg kiporszívózza a tárgyaló szőnyegét és leviszi a szemetet. Példát mutat. Az alkalmazott ha tiszta munkakörnyezetre vágyik, fertőtlenítsen és tartsa tisztán magának: takarít a szolgálati partvissal, visz törlőkendőt, tisztítószereket, és suvickol. Kézmosáshoz saját törölköző vagy papírtörlő dukál. Járvány előtt is így volt. Szappant, WC papírt a család ad, mert problémás ki-be hordani.
Az ebédidőt úgy mérik, mint az atom óra: „Gyerekek, ideje visszatérni a munkához„. A felhívásra a harminc feletti szakképzett – sok esetben diplomás – kisfiúk és kislányok szófogadón, kézmosás után, rendezett sorokban visszaülnek a kijelölt helyükre. A konyhában van családi étkészlet és alkalmazotti étkészlet. Szigorúan külön szekrényben, keveredés kizárt, mindenféle szempontból. Belépéskor egy családtag a kedves fogadtatás keretében bemutatja, melyiket szabad használni, melyiket nem szabad érinteni. A család együtt reggelizik és ebédel, ezen idő alatt más nem léphet a helyiségbe. Így minden nap kihirdetésre kerül, hogy az alkalmazottak mikor ehetnek. Utánuk. A szalvéta az egy igen kényes ügy. Ami a pulton van, alkalmazott ha szükségből használja, finoman figyelmeztetik, hogy az bizony a családi szalvéta volt. Az alkalmazott érti a célzást, még aznap este beszerez egy ugyanolyat a szemközti boltban, majd reggel érkezéskor, miután egy családtag kinyitotta az irodát, lopva becsempészi a családi polcra. Ujjlenyomat letöröl, nyomokat eltüntet. Ha két külön szobában ülő alkalmazott rendszeresen együtt étkezik, nyíltan és hangosan megkérik valamelyiket, hogy ne töltsön ennyi időt a másik társaságában. Vagy csendben: „Tudod, ő olyan…..” Még klikkesednek meg kibeszélnek. Ez veszélyes.
Az alkalmazott amit kap a folyamatos figyelmen kívül, az a kávé, hogy a naponta esedékes túlórák alatt frissességéből ne veszítsen, figyelme ne lankadjon. Ha nem kávézik, teát otthonról, főzve, saját ízlésének megfelelően elkészítve vigyen. Vizet csapból ne igyon, mert „A városi hálózat tele van bacilussal„, és hát „Tudtad, hogy van csatornadíj azután is, amit megiszik az ember”? Persze hogy tudja, érti is. Hoz hát palackosat. Ami ha műanyag, munkaidő végén magával viszi, mert „Kicsi a szelektív, a miénk is alig fér bele„.
A család még senkinek nem mondott fel. A munkavállalók az elmúlt időszakban többen is.
Indoklásba belekezdeni felesleges és kínos, mert semmi sem úgy van, ahogy az alkalmazott látja. A tulajdonosok döbbenten állnak a történtek előtt, és nem értik az egészet. Az addig kedves, de inkább negédes viselkedésük érezhető gyűlöletbe csap át. Persze nem nyíltan, de lehet érezni, és amúgy is kihallatszik az csukott ajtó mögül az étkezőből. A távozó hálátlan, kenyeret adtak a kezébe egy ilyen sikeres magyar kisvállalkozásban, mikor a kutyának sem kellett, fejlődött, munkaerő piaci értéke csak nőtt. Itt kitaníttatták, még képzésen is volt. De mind ezt csinálják manapság, idejönnek, kicsit megmelegszenek, összeszedik magukat, aztán elmennek. Akik maradnak cinkosok, hátuk mögött összejátszók. Őket félrevonva kérdésekkel bombázzák: te tudtál róla? Miért nem szóltál, hogy mire készül? Ha neked is az a véleményed, lehet jobb ha te is veszed a retikült vagy a kalapot. Most. Mert ilyen hangulatban nem biztos, hogy megértjük egymást. Amúgy is, itt a járvány, megmondták a szakértők, hogy a jó szakemberek harmad áron, tömött sorokban várnak a lehetőségre, annyi a munkanélküli, az ilyenekért meg nem kár. Ugye?
Nézőpontok
Mondatok a maradóktól: Megszokni ezt nem lehet, elviseljük. Végül is itt nincs hangos szó, kiabáló főnök, vannak szabályok, hát azokat inkább hagyjuk. Röhej. Ebben a közegben lenni tényleg kihívás, nem hogy egyenrangúnak, felnőttnek sem érzem magam. Egyszer ki fognak kísérni a vécére is. Bejövök, csendben letudom a kötelezőt, hazamegyek. Mindig várom, mikor miért szólnak, és mit találnak ki megint. Nem volt ez mindig így. Oké, övék a cég, érthető, legyen külön papírszalvéta, ha az a fixaideájuk, de hogy nem beszélhetek ügyféllel, mikor az ő dolgait intézem, az több mint furcsa. Hogy lehet így dolgozni? Mindenkinek aki marad, megvan az oka, hogy miért nem áll fel ebből a „hagyományokat generációkon átívelőn őrző” cégből. Azzal nyugtatom magam, hogy biztosan van ennél rosszabb. Ki tudja milyen máshol? Negyven leszek/ötven múltam, kinek kellek? Van hitelem, vannak gyerekeim, idős szüleim stb. Titokban azért pályázok. Wörishofener nervenpflege-t szedek napi háromszor hármat, az csak gyógynövény, de olyan leszek tőle mint egy zen buddha. Betegállomány? Hát megorrolnak rá, és kevés a táppénz. Persze nem bántanak senkit nyíltan, arra kínosan ügyelnek, tisztára mint egy színjáték, ahol a főszereplőknek az a rendezői utasítás, hogy mosolyogjanak. Lehetőleg úgy, mint Jack Nicholson valamelyik eszelős karakterében. Néha az is jobb lenne, ha konkrétan rám borítanák az asztalt. Az legalább egyértelmű. Ez a munka nekem most még így is megéri, ez van.
Mondatok a távozóktól: Családias jó hangulat? Ne viccelj, valójában pszichikai terror megy ott nap mint nap. Ez a csendben gyilkolás egy formája, hogy kedvesen, de mégis úgy bánnak az emberrel mint egy dedóssal. Folyton figyelnek, ott állnak feletted, mindent tudni akarnak, mit miért és hogy csinálsz. Legyél biorobot, ne gondolkodj. Szabályok? A legfontosabb, amit itt kaptam, mert szakmailag semmit, hogy ne próbálj barátkozni, és ne kommunikálj a tulajjal, ülj mint hal a szatyorban. Hát életemben nem hallottam ilyenekről…..Menet közben derül ki a legtöbb, mikor rád szólnak, hogy jaj ne azt a villát a fiókból és csak nézel, hogy mi van és hova kerültél? Megalázó. A munkát úgy végezzük, mint a középkorban, pedig a XXI. században vagyunk. Ennél a semmi is jobb. Ez a szakmám, nem vagyok ostoba, szeretnék alkotni, kreatív lenni, lendületesen dolgozni, jó kedvvel, jó hangulatban, ahol emberszámba vesznek. Nem lesz könnyű másikat találni, de ez van. Ha ezt tudom, nem jöttem volna ide. Én átmentem egy másik helyre, felszabadultam. Nem vizslatnak minden percben, kikérik a véleményemet, együtt gondolkodunk, nem érzem magam lenézve, huszadrangú senkinek, ráadásul minden full digitális. Az új melómban beszélhetek ügyfelekkel, kérdezhetek, önállóan dolgozom. Kánaán.
Mondatok a családtól: Ez a mi vállalkozásunk, mi építettük fel. Mi mondjuk meg, hogy itt mi és hogyan történik. És ebbe nem is engedünk senkinek beleszólást. Végül is mi kockáztatunk, mi adjuk a nevünket ehhez az egészhez.